Az Intermedia feladata a mûvészképzés kiterjesztése olyan mûformák és mûvészeti technikák felé, melyek a 20. századi képzõmûvészetben jelentek meg elõször, s melyeknek a magyarországi felsõfokú, intézményes mûvészképzésben nem volt hagyománya (fotó-kinetikus és elektronikus mûvészetek, hálózati mûvészet, interaktív multimédia, installációs-, environment és akciómûvészet, új kommunikációs technikák, interdiszciplinaritás, képzõmûvészeti határterületek).
Cél a mûvészet funkcióváltásának tudatosítása mellett felkészítés egy aktív, kreatív jelenlétre az információs társadalom kulturális szféráiban, s ezen túl a kognitív (megismerésre kész) mûvészi magatartás kutatása és támogatása.
A tanszék és a szak más, hasonló európai vállalkozásokkal szinkronban, de a helyi sajátosságokra alapozva fejlõdött ki. Indulása idején a legfõbb magyarországi (s egyúttal közép-kelet európai) jellegzetesség az a lényegében példa nélküli folyamat volt, mely egy csõdbe jutott rendszer és gazdaság átállítását, átprogramozását kísérelte meg mûködõ társadalommá. Ez a folyamatos, elõre nem látható problémákkal terhes idõszak mûvészi szempontból azért érdekes, mivel szükségessé teszi a váratlan aktivitásra való készség kifejlesztését, mint alkotói magatartást. A mûvészet kiterjesztett illetékességi körébõl adódóan az intermediális és interdiszciplináris felkészültség szinte elengedhetetlen a kulturális tradíciók és a mindig váratlanul, észrevétlenül érkezõ új aktuális viszonyának kialakításához.
Az intermedia szak öt éves mûvészképzõ, melynek centrumában az új médiumok mûvészi használata s elmélet/gyakorlat, tudomány, technika és mûvészet egységben látására törekvõ szemlélet áll. Így nem preferál egyes mûvészi technikákat, mûfajokat, szemléletmódot, viszont törekszik arra, hogy bármely irány bármely másik viszonylatában értelmezhetõ, tanítható, mûvelhetõ legyen.
Az intermédia iden tíz éves éppúgy, mint a Kunsthochschule für Medien Köln, s e véletlen (?) egybeesen és a meglévõ kapcsolatokon túl több szemlélet- és programbeli hasonlóság szólt amellett, hogy ezen idõszakasz lezárulásakor közös rendezvények formájában kíséreljük meg jelezni e rokonságot. A budapesti Intermédia Tanszék öt hallgatója mutatkozik be július elején Kölnben, míg a kölni médiaiskola projektjeit augusztus-szeptember folyamán láthatja majd a magyar közönség.
Ami szemléletben közös lehet, nyilvánvalóan az elmúlt évtizedek mûveszeti fordulatainak lényegébõl és értelmezésébõl következik.
Ami a 20. század mûvészetében új, az nem elsõsorban tárgykészítésre tör, hiszen - könnyû belátni - olyan szintû eszközváltás, téma- és funkcióváltás, közönség és módszerváltás lett annak az eredménye, hogy a mûvészek minden lehetséges, mûvészi kifejezésre alkalmas eszközt és eljárást birtokba kívántak venni, mely a mûvészeket a társadalmi lét perifériájáról, a kuriózumok, wunderkammer és elefántcsontorony szintjérõl a közbeszéd és közgondolkodás centrumába vonta, ennek megfelelõ felelõsséget is akasztva a nyakukba. E folyamat bizonyos értelemben a múzeumok és akadémiák válságához, de semmiképp nem a mûvészet válságához vezetett: az átalakuló intézményrendszer progresszív része virtualizálódott, utat talált a hálózatokhoz, s ott megtalálta ismét az új mûvészet pártfogását.
Az interaktív, nem lineáris kommunikáció, az információ új értelmezése mellett és ezzel a folyamattal kölcsönhatásban a tradícióhoz, a kultúra teljességéhez való viszony döntõ módon változott meg. Létrejött, hozzáférhetõvé vált például a mûvészet történeti képe és a leírására, értelmezésére, kezelésére alkalmas fogalmak, éppígy hozzáférhetõvé váltak egymás számára a térben és idõben korábban elszigetelt, eltérõ kultúrák, hagyományok, sémák, beszédmódok és szokások.
Tudjuk, a mûvészet sajátja az érzéki szféra, de ma már nem kizárólagosan: ahogy közelít ehhez a tudomány, és veszi birtokba a korábban egyértelmûen mûvészeti fennhatóság alá sorolt területeket, úgy tanulja meg, veszi át, sõt újítja meg a mûvész a korábban csak tudományból ismert módszereket, létformákat: a kísérletet, kutatást, analitikus és szintetikus eljárásokat, a megfigyelést, következtetést, adatgyûjtést és értelmezést, programozást, interdiszcipliaritást.
A technikai médiumok megjelenése az élet minden területén alapvetõ változást jelent a kulturális-mûvészi munka szempontjából. A mûvészeknek új és más típusú tudásra van szükségük, hogy megfelelhessenek a társadalom által elvárt mûvészeti funkcióváltásnak. Az interaktív és multimediális információ-közlés és megjelenítés egyszerre követeli meg az információ tartalmi és formai alakítását, mivel itt arról van szó, hogy bármely diszciplináris forrásból származó alapanyagot megfelelõen strukturált és érthetõ audió-vizuális egységgé kell szervezni egy nem-lineáris rend szerint. Megszületik a jelentésdizájn mint autonóm mûvészi tevékenység, mivel a formaadás nem egy dekoratív, mûvészies modort, hanem a tartalmak mély, funkcionális megértését követeli. Ezen anamorfózis metódusai még nem alakultak ki, s az önálló mûvészi munka szolgálja e mintapéldák elõhívásának egyedül értelmes közegét.

Peternák Miklós