Tere Vadén
Nyitottság, Kritikusság és Nyelv

Két világ - két munka?
A módszertannak és rendszerezettségnek különleges fontossága van a mûvészeti vagy más tapasztalati tevékenységgel összefüggõ kutatás során. Azzal a kihívással kell szembe nézni, hogy miközben a kísérleti anyagnak átlátszónak és közösségileg hozzáférhetõnek, vagyis tudományosnak kell lennie, egyediségét nem szabad elveszítenie. A tudományos strukturáltság és megismerhetõség, illetve a mûvészeti egyediség és elõreláthatatlanság feltételezett kettõssége gyakran két különbözõ mû létrejöttéhez vezet. Amennyiben egy mûvész elõbb alkot, majd azt utólag teszi kutatás tárgyává, ez két világra hasíthatja a kutatást és kutatót, módszertani nézõpontból a mûvész és a tézist közlõ kutató egybeesése véletlenszerû. A praxis-alapú kutatásnak éppen az a módszertani célja, hogy a két tapasztalatot egyesítse. Egyrészt azzal a kérdéssel kell foglalkoznia, hogy a kísérletiség miképpen alkalmas elméleti tudás kialakítására, másrészt, hogy az elmélet kialakulása miként vezérli a mûvészeti gyakorlatot.

A kulcsfogalom a nyitottság: nem létezik olyan elméleti nézõpont, amelyet a mûvészeti tapasztalat meg ne kérdõjelezhetne, és hasonlóképpen mûvészeti tapasztalat sem kerülhet az elméleti kritika hatáskörén kívülre. Az akadémiai tradíció egy képességet a többi fölé helyez: a fogalmi kijelentésre és érvelésre támaszkodó szöveg megírásának képességét, amely gyarmatosítja a más képességek által létrehozható tudásformákat, és ez bizonyos konfliktusokhoz vezet. A tapasztalaton alapuló kutatásnak viszont figyelembe kell vennie az elméletformáló nyelv természetét, valamint az írott szöveg státusát is. A tézis célja, hogy demonstrálja: szerzõje elsajátította az akadémiai tradíciót, kutatását annak keretei közé tudja helyezni, valamint alkalmas egy a tradícióval szembeni kritikai álláspont kialakítására, és a tradíció eszköztárának újszerû felhasználására.

A tapasztalati kutatásnak (experiential research) tehát két elvárásnak kell eleget tennie:
1. a tapasztalat és kutatás viszonyát kell artikulálnia
2. fenn kell tudnia tartani a tapasztalat egyediségét

Tapasztalatiság és kutatás viszonya

Mi a tapasztalat? Empirikus értelemben minden tudomány megfigyeléseken, ill. tapasztalatokon alapul, amelyekben szabályosságokat próbál feltárni, ám fontos jellemzõje - a tapasztalat alapú mûvészeti kutatás ellenében -, hogy bizonyos feltételek megléte esetén tetszõleges számban megismételhetõ. Mesterséges (kísérleti) körülmények felállításával kényszerítenek rendszert a tapasztalatra, így azok ellenõrizhetõvé és egyértelmûen leírhatóvá válnak. Ez ugyanakkor egy átfogó szabványosítást feltételez, amely e tapasztalatok érvényességi rendszerét biztosítja. A mûvészet és kultúra vizsgálata esetében ilyen feltételek értelmetlenek, viszont a tapasztalat tetszõleges ismétlés híján is lehet interszubjektíven megosztható. A tapasztalat jelenthet megfigyelést, ám ugyanakkor bármit, ami tudottá válik, valójában felfogható egy kontinuumként: a differenciálatlan tapasztalattól a tárgyiasított, elõre jelezhetõ megfigyelésig. E kontinuum egy alapos hermeneutikai hozzáállással közelíthetõ meg, a kutatásban a tapasztalat tapasztalatot vizsgál, miközben új tapasztalatot termel, és ez folyton ismétlõdik.

A kutatásnak módszertani szempontból meg kell tudnia válaszolni , hogy a tapasztalatból és képességbõl miként termelõdhet tudás, mi az, ami a gyakorlatból és mi az, ami az elméletbõl keletkezik.
Amennyiben a tapasztalat új formákba szervezve tapasztalatot értelmez, a kutató maga mindig része az eseménynek, a mûvész és kutató tehát szétválaszthatatlanul ugyanannak a kontinuumnak részei.

Egyediség
Karl Popper szerint az egyedi tapasztalatok nem lehetnek a tudomány részei, mivel a relatíve stabil tapasztalat-rendszereknek megismételhetõ tapasztalatokon kell alapulniuk. Bár az egyedi mûvészeti tapasztalat valóban nem egyetemes, a jelentésteli kifejezés által kollektív megfontolásra és értelmezésre alkalmas.
A számításalapú tudomány elkötelezi magát a mindenütt jelenlevõ mennyiségi meghatározhatóság, az objektivitás, az önazonosság állandósága, az ideiglenes viszonyok és esetenként a determinizmus mellett, ezáltal kritikátlan, mert a világ dolgait érzékelhetõnek és a tudomány számára adottnak tekinti. Ezzel szemben a mûvészeti tapasztalat nem alkalmas ilyen rendszerezettségre, hiszen nem minden tapasztalat egyéni és szubjektív, nem mind tárgyakra koncentrál, nem mind oksági alapon mûködik, és nem mind önazonos. A tapasztalat - mint azt teljes kultúrák és gyakorlati hagyományok állítják - lehet ellentmondó, tünékeny, egyén alatt vagy fölött álló.
A tapasztalat egyediségének megõrzése a vizsgálódást szükségszerûen a nem egyetemes, a helyi és a sajátos irányába tereli, az abszolút egyetemesség egy ábránd, ám a tapasztalatok és közös minõségeik megoszthatók.
A kutatás önmagában tehát az interszubjektivitás bevezetését jelenti olyan területeken, ahol az korábban nem létezett, és miközben hagyományfüggõ, új hivatkozási pontok teremtésére alkalmas, miközben kénytelen a bennfoglalás és kirekesztés módszerét alkalmazni. Az egyediséget egyedi nyelv fejezheti ki, tehát a kifejezési formák elméletté alakítása nem támaszkodhat a nyelv egyetemességére, ám ez újból hermeneutikai csapdához vezet. Nem várhatjuk, hogy ez a nyelv egy olyan konceptuális szinten és objektum-szubjektum rendszerben mûködjön, amely felszámolja a leírni kívánt tapasztalatot. Tehát inkább állhatatosnak és nyitottnak, mintsem egyetemesnek és öröknek kell lennie.

A nyelv
Amennyiben a nyelvet kizárólag propozicinálisnak, konceptuálisnak és önkényesen lefordíthatónak tekintjük, akkor kevésbé a tapasztalatiság és kutatás egyesítõ eszközeként, mint inkább elválasztó falként fog mûködni. Ám ha a nyelvet magát a tapasztalat részeként kezeljük, e megtapasztalás folyamata maga adhat helyet az egyediségnek, miközben képes a tapasztalatot mások számára is hozzáférhetõvé tenni. A mûvészeti kutatás számára a kihívás az, hogy megkíséreljen olyan nem-fogalmi (non-conceptual) nyelvet használni, amely mindazonáltal megõrzi a konzisztenciáját, nyitottságát és kritikai hangvételét. Az eközben felmerülõ izolációból és kritikátlanságból (uncriticality) származó veszélyt elháríthatja a tudományos és mûvészeti tapasztalat azonos demokratikus kontinuumban történõ tárgyalása, illetve a hagyományos értelmezési módok és narratívák helyességének bizonyos mértékû megkérdõjelezése:
- mi az, ami e hagyományos értelmezéseket igazzá vagy jóvá teszi?
- ki az, aki részesül annak pozitívumaiból, amennyiben a hagyomány érvényessége tekintetében általános egyetértés van?
Olyan kérdések ezek, amelyeket csak az értelmezõ jellegû nyelv képes megválaszolni, miközben világos, hogy sem a tradíciók ismétlése, sem pedig a történetietlenség nem minõsíthetõ kutatásnak.
A hagyományos értelmezés tehát megkérdõjelezhetõ. Egy konkrét mû mai jelentése és a történeti példákhoz fûzõdõ viszonya még nagyobb pontossággal kifejthetõ nem szövegalapú és deklaratív kijelentések, hanem képi megjelenítések, modellek, illusztratív példák, közösségalapú kísérletek és a tudás más megnyilvánulási formái segítségével. E formák az infromációtervezéssel (information-design) együtt a természettudomány kognitív tartalmának és jelenkori társadalmi dicsfényének kialakításában valójában mindig is szereppel bírtak.
A gyakorlat-alapú mûvészeti kutatás nagymértékben ilyen jellegû, annyi kivétellel, hogy nem egy meglévõ fogalmi tudás illusztrációiból áll, hanem a nem-fogalmi értelmezések és képességek nyitott és nyilvános megidézése és felszínre hozatala alkotja tartalmát.

(Szerk: ks)