Sven-Olof Wallenstein
Mûvészet és kutatás

A mûvészet és kutatás fogalmának szoros meghatározása lehetetlen oly módon, hogy történeti jelentéseik összességét fedje, ezért indokolt rövid történeti felvezetéssel kezdeni.

Jelentésük egymáshoz legközelebb a reneszánsz idején került, Leonardo a "festészet tudományáról" ír, mindenesetre a mûvészet általános fogalma akkortájt még nem létezett, inkább egy igyekezet mutatkozott meg arra, hogy a mûvészet az artes liberales körébe kerüljön (pl. Albertinél a festészet és geometria közelítése által)
A mûvészet általános fogalomként a XVII. században, az ancients et les modernes vitájában jelenik meg külön diszciplínaként, amelyet - a tudományokkal ellentétben - a haladó és kumulatív történetiség hiánya jellemez, amennyiben folyton saját múltjához nyúl vissza. Ez egyben az antikvitás modelljeinek erejérõl is szól: míg a tudományok elszakadni igyekeznek azoktól, a mûvészetek paradigmatikus modellekként kezelik. A modern, matematikai alapokra helyezett tudomány kialakulásával a párhuzam megszakad, és a mûvészet új legitimációs pozíciót keres az esztétika területének kialakításával.

A XVIII. században az új mûvészetkép kialakulásához legalább négy újabb fogalom játszik szerepet - e folyamatot nevezi Foucault episztemológiai forradalomnak - amelyek egy része e században keletkezik, mások jelentése radikális átalakuláson megy keresztül:

1. az esztétika, - olyan diszciplínaként alakul ki, amely a mûvészet létrehozását és befogadását olyan speciális területként feltételezi, amely más tevékenységektõl különbözik. E folyamatban számos elméleti író játszott szerepet Baumgartentõl (aki elkülöníti az észleleti tapasztalatok azon csoportját, amely nem redukálható a logikára), Mendelssohnon keresztül Lessingenig, ám a logikától történõ igazi elszakadása Kantnak köszönhetõ, aki függetleníti, és filozófiai rendszerében közvetítõnek tekinti a tudás és morál között, ezáltal a mûvészet modern fogalmának és az esztétika autonómiájának elõfeltételeit teremti meg, miközben megkérdõjelezi annak "hasznosságát" a tudás és etika rendjében. Kant szerint a mûvészet tudománya nem létezhet, csak annak kritikája, ám ez utóbbinak fontos szerepe van az értelemgazdaságban.

2. a mûvészettörténet organikus modelljének kialakulása, amely jórészt Winckelmann nevéhez kötõdik.

3. a mûkritika, amely a kiállítások korának szülöttje, a befogadó és mû kapcsolatának kifejtésével a privát és publikus új összefüggéseit fedi fel.

4. a szépmûvészetek csoportosítása (elsõként a francia enciklopédiában közösen tárgyalt festészet, szobrászat, építészet, zene és költészet)

Tehát a mûvészet mint tudás kérdését a XVIII. sz. óta négy diszciplína tárgyalja (a romantikában Schlegel kereste egy ezeket egyesítõ mû lehetõségét), amelyek intézményesültek, és amelyeknek huszadik századi krízisére a fotó és film megjelenése (valamint a nyitás a kommunikációs technológiák irányába) lehet jótékony hatással. Ezzel együtt a ma feltehetõ fõ kérdés, hogy ez a megörökölt szétválasztás természetes probléma-e, vagy csak átmeneti struktúra?

A modernista tradíció két esztétikai modellt alkalmazott:

1. Amelyik a modernizmust olyan folyamatnak tartja, amely a Kant által lefektetett elméleti "munkamegosztás" elmélyítésén és konszolidálásán dolgozik, és amely különbözõ formalizmusokhoz vezet. Ebbõl a perspektívából a modernizmus egy normatív kategória, és pl. a mûvészet-tudomány összefüggésben negatív, megkülönböztetõ viszonyt feltételez. (Greenberg, Fried)

2. A másik modell (pl. Benjamin, Hal Foster) a mûvészet és élet korlátainak ledöntését tûzi ki célul, a fogalom tágítására törekszik, például az orosz konstruktivizmus, produktivizmus.

A konceptualizmus fordulópontot jelentett, Kossuth, aki a mûvészetet investigation-nak (vizsgálódásnak) tekintette, amely a különbözõ diszciplínák mûvelõi között egy új interakcióra és diskurzusra nyújtott lehetõséget, a mûvészet korábban vázolt történeti széttagolódását próbálta visszavonni, és a mûvész társadalmi funkciójára utólag jelentõs kihatással volt. Ez a folyamat teremti meg az általános mûvész modelljét, amely már nem valamely diszciplínához, hanem inkább azon kulturális térhez kötõdik, amelyben minden a mûvészeti tevékenység alapanyagává válhat, és amelyet Rosalind Krauss "kiterjedt mezõ"-ként definiál.

Hogyan nézhet ki a mûvészeti kutatás?
Az aktuális mûvészeti projektek gyakran horizontálisak vagy oldalágiak (más diszciplínákhoz viszonyítva léteznek, problémáikat és azok artikulálását tõlük kölcsönzik), ellentétben a vertikális jellegûekkel, amelyek saját történetiségüket célozzák meg. A mûvészeti kutatás meghatározható mint különösen sajátos, egyedi projekt, amely sokrétû kompetenciát igényel, és átmeneti idõre összefoghat különbözõ egyéni részkutatásokat (investigations). Ezek prezentációs formáját és módszertanát is közben kell kitalálni, amiként ezt Lyotard a mûvészet-filozófia azonos jellegérõl megjegyzi, ellentétben a tudománnyal, ahol az érvényesség formáit és feltételeit magától értõdõnek tekintik.

A mûvészeti gyakorlat fogalmának sokkal nyitottabb kezelése, és az aktuális (akadémiai és azon kívüli) tudásfolyamatok rugalmasabb meghatározása egy termékeny bizonytalanságot generálhat, az idõszakos "konstrukciók" és gondolkodásfogalmak területét.

(Szerk.: ks)