Tartalom / Contents Keresés az Intermedia-oldalakon / Search on the Intermedia sites Intermedia home

Marcel Duchamp:

A teremtô aktus

Mindenekelôtt vegyük szemügyre a mûvészi alkotás két pólusát, két oldalát: egyrészrôl a mûvészt, másrészrôl az utókor befogadóját.

A mûvész úgy tûnik, olyan médiumként hat, mely a téren és idôn túli labirintusban keresi a letisztuláshoz vezetô utat.

Ha a mûvészt a médium tulajdonságaival ruházzuk fel, akkor esztétikai szinten el kell vitatnunk, hogy tudatában lenne, mit és miért tesz. A mûvészi termék megvalósulási folyamatában a mûvész minden döntése a tiszta intuíción alapul, amit lehetetlen valamiféle önelemzésként lefordítani, legyen az szóban kimondott, leírt vagy csak elgondolt elemzés.

T. S. Eliot írja a Hagyomány és egyéni tehetség címû tanulmányában: „Minél tökéletesebb a mûvész, annál jobban szétválik benne a szenvedô ember és az alkotó ész; annál tökéletesebben fogja az ész elválasztani és átalakítani alapanyagát, a szenvedélyeket."

A mûvészek milliói alkotnak; közûlük csak néhány ezret vesz észre és fogad el a közönség, és még kisebb azoknak a száma, kik az utókor figyelmére is számíthatnak.

A mûvész végsô soron bármilyen hangosan hirdeti zsenialitását; meg kell várnia a nézô ítéletét, hogy kijelentései társadalmi elfogadást nyerjenek, és az utókor a mûvészettörténet imakönyvébe helyezze ôt.

Tudom, hogy ezt a nézetet számos mûvész nem méltányolja, sokan elutasítják a mûvész médiumszerepét és tudatuknak a teremtô aktusban betöltött szerepére hivatkoznak. A mûvészettörténet mégis mindig a mûvészek racionális magyarázataitól függetlenül döntött a mûalkotások értékérôl.

Ha a mûvésznek mint embernek önmaga és a világ iránt tanúsított legjobb szándéka sem játszik szerepet mûvei megítélésében, akkor mi indítja a nézôt a mûvel kapcsolatos reagálásra? Más szóval, hogyan jön létre ez a reakció?

Ez a jelenség a mûvész és a nézô közötti átvitelhez hasonlatos, mely esztétikai ozmózis formájában s olyan holt anyagon keresztül történik, mint a szín, a zongora és a márvány.

Mielôtt továbbmennénk, szeretném világossá tenni, mit értünk a „mûvészet" szón, természetesen anélkül, hogy definiálni akarnám.

Egészen egyszerûen azt szeretném mondani, hogy a mûvészet lehet jó, rossz vagy közömbös, de bármilyen jelzôvel illetjük is, mûvészetnek kell neveznünk: a rossz mûvészet még mindig mûvészet, ugyanúgy, ahogy a rossz érzés is még mindig érzés.

Ezért amikor a továbbiakban majd egy „mûvészeti együtthatóról" (Kunst-Koeffizient) beszélek, nem csak a nagy mûvészetre kell gondolni; megkísérlem leírni azt a szubjektív mechanizmust, amely „nyers állapotú" mûvészetet hoz létre - jót, rosszat vagy közömböset.

Az alkotási folyamat során a mûvész a szándéktól a megvalósulásig teljes szubjektív reakciók láncolatát járja végig. Harca a megvalósulásért erôfeszítések, fájdalmak, megnyugvások, elutasítások, döntések sora, melyek lehetnek nem teljesen tudatosak, és nem is kell tudatosnak lenniük, esztétikai téren a legkevésbé.

E harc eredménye különbség a szándék és a megvalósulás között, olyan különbség, melynek a mûvész egyáltalán nincs tudatában.

Ténylegesen hiányzik egy szem a teremtô aktust kísérô reakciók láncolatából. Ez a szakadás, mely a mûvész számára annak lehetetlenségébôl áll, hogy szándékát teljesen kifejezze, a különbség aközött, amit megvalósítani szándékozott, és amit megvalósított - ez az a személyes „mûvészeti együttható" mely a mûben megjelenik.

Más szóval: a személyes „mûvészeti együttható" mintegy aritmetikai viszony aközött, „ami kifejezetlen maradt, bár szándékos volt" és aközött, „ami szándék nélkül kifejezésre jutott".

A félreértések elkerülése végett megismétlem, hogy ez a „mûvészeti együttható" a „nyersanyag állapotú mûvészet" személyes kifejezése, melyet a nézônek kell „finomítania", mint a melaszból a cukrot. E „mûvészeti együtthatónak" soha nincs befolyása a nézô ítéletére.

A mûvészeti folyamat egészen más aspektust ölt, ha a nézô az átalakulás jelenségeivel kerül szembe: az élettelen anyag mûalkotássá változásával igazi transz-szubsztanciáció ment végbe, és a nézô fontos szerepe a mûalkotás súlyának meghatározása az esztétika mérlegén.

Összegezve, a mûvész nem az egyetlen, aki a teremtô aktust véghezviszi: ugyanis a nézô hozza létre a mû kapcsolatát a külvilággal, amennyiben a mû mélyebben fekvô tulajdonságait megfejti és értelmezi, és ezáltal létrehozza a maga hozzájárulását a teremtô folyamathoz. Ez a hozzájárulás még nyilvánvalóbb, amikor az utókor hozza meg a végleges ítéletét, elfelejtett mûveket rehabilitálva.

(1957)





Les processus créatif. Elõadás Houstonban, 1957 április

Magyarul elõször az Újvidéken megjelenõ Létünk c. folyóirat 1985. 2. száma (XV. évf. 2.) 333-334 lapján.
Fordította Beke László és Sebôk Zoltán

Marcel Duchamp (1887-1968)
Az említett folyóiratszám több Duchampról szóló tanulmányt közöl.

Újabb magyarul nyelvû irodalom:
Clair,Jean: Marcel Duchamp avagy a nagy fikció. Corvina 1988. Budapest
Paz, Octavio: Meztelen jelentés. Helikon 1990 Budapest
Duchamp, Marcel: Az eltÛnt idô mérnöke. Beszélgetések Pierre Cabanne-nal. Képzômûvészeti Kiadó 1991 Budapest

Tartalom / Contents Keresés az Intermedia-oldalakon / Search on the Intermedia sites Intermedia home