| Tartalom / Contents | Keresés az Intermedia-oldalakon / Search on the Intermedia sites | Intermedia home |
|
Kazimir Malevics:
A tárgy nélküli világI. rész A festészet lappangó * elemének elmélete Bevezetés A formákat kialakító mozgás vonalakban, síkokban és testekben válik megfogható valósággá, miközben a legkülönfélébb statikus vagy dinamikus formák születnek belôle, melyek ezután színerôsségük, faktúrájuk, felépítésük illetve rendszerük szerint tovább osztályozhatók. A formaalkotásnak két alapvetôen különbözô módja van: az egyik az úgynevezett gyakorlati életet szolgálja és konkrét jelenségekkel foglalkozik (ez tudatos tevékenység), a másik pedig minden „gyakorlati célszerûségen" kívül áll, és elvont jelenségekkel foglalkozik (ez a tudatalatti, illetve tudatfeletti szférában zajló tevékenység). A konkrét elemet a tudományban és vallásban, az elvontat - a mûvészetben leljük meg. Így tehát a mûvészetnek is megvan a maga helye a jelenségek általános rendjében, s maga is tudományos vizsgálat tárgyává válhat. Ezért határoztam el, hogy a mûvészet egyes jelenségeit, valamint ezek kifejezési módszereit vizsgálatnak vetem alá, hogy megfejthessem azoknak a változásoknak az okait, amelyeket a mûvészi alkotásokon és magukon az alkotókon észleltem. Választásom a festészet szakterületére esett, mivel ez áll hozzám a legközelebb, s mivel úgy látom, hogy a festô tevékenységében a tudatos és a tudatalatti egyaránt közremûködik. Arra törekszem tehát, hogy tisztázzam: hogyan reagál a tudatos, illetve a tudatalatti mindarra, ami a mûvész környezetét alkotja, s milyen viszonyban állnak egymással a „világos" és a „homályos" (a tudatos és a tudatalatti) szférák. Általánosságban a mûvészi teremtés, konkrétan pedig a festészet ilyen értelemben vett vizsgálatát nevezem a „mûvészi kultúra tudományának". A festészet számomra immár „átfogó egész" - „test" -, amelyben minden egyes körülmény és ok a mûvész világnézete, természetfelfogása, valamint a környezet „ráhatásának" módja felismerhetô; hiszen a festészet egy bizonyos esztétikai jelenség dokumentuma, és olyan, tudományos szempontból is rendkívül érdekes anyagot tartalmaz, amely már új tudomány - a festészet lényegének tudománya - tárgyává válik. A kritika a festészetet mind ez idáig kizárólag valami „érzelminek" tekintette és így is tárgyalta, anélkül, hogy tekintettel lett volna annak a környezetnek a sajátosságaira amelyben egy adott mû létrejött; mindeddig meg sem kíséreltek olyan elemzést amely a környezettel való összefüggés fényében vizsgálta volna meg egy bizonyos mûvészi szerkezet keletkezésének okait. Meg sem kíséreltek még választ adni arra a kulcskérdésre, hogy miért lesz szükségszerû egy festmény „testében" - mint olyanban - egy bizonyos szín vagy egy bizonyos szerkezet. Mindezek a kérdések a lehetô legélénkebben foglalkoztatnak bennünket; különösen napjaink mûalkotásai miatt, amelyek halomra döntik a megszokott természetfelfogás normáit. Tisztázni kellet, milyen természetû az az új a teremtô mûvészi organizmusba behatolt, lappangó [addicionális] elem amely a mûvészi szemléletet megváltoztatta. (Az orvos számára az emberi szervezet rendkívüli állapota olyan, a szervezetbe "befurakodott" elem jelenlétére utal, amely ott változást idézett elô. E „befurakodott" elem megismerését vér- vagy vizeletvizsgálat teszi lehetôvé.) Állapotunk - akció- és reakcióképességeink - mindig az éppen adott környezetünktôl függenek, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpeni (tehát nyugalmi állapotban levô) lényünk - a statika - minduntalan kilendül helyzetébôl. Ez a (befurakodott) lappangó elem, amely átrendezi a tudatos és a tudatalatti megszokott (szabályos) viszonyát, a környezet ránk ható jelenségeibôl szûrôdik ki (ld. 1-8.), a szakmai beidegzôdéseket illetôen pedig új (szokatlan) technikában, sajátos - újszerû - természetfelfogásban nyilvánul meg. Ha környezetünk megváltozik, kénytelenek vagyunk vagy elfogadni, vagy elutasítani a ránk zúduló új hatásokat, miközben olyan új szabályszerûséget igyekszünk kidolgozni, amelyben azután megbízhatunk. Az ilyenfajta ellenállás a különféle foglalkozások és szakmák szerint változó lehet; megjelenési formái a jellegzetes fejlôdési stádiumok szerint rendszerezhetôk. Az új szabályt alkotó ellenálló tevékenység ily módon keletkezô kategóriái - tekintettel arra, hogy még csak kialakulófélben levô viszonyokról beszélhetünk - két csoportra oszthatók: a „természetes arányok" és a „természetellenes arányok" csoportjaira. Egy bizonyos szabályosság tehát kötelezôvé válik; ami pedig ezen kívül esik, azt romboló (ti. a szabályt romboló ) „életelem"-ként ki kell küszöbölni. Mármost ez a kiküszöbölendô elem az, amit én lappangó elemnek nevezek; éppen ez az az elem, amely kifejlôdik és új formákat teremt, miközben vagy továbbfejleszti, vagy fenekestôl felforgatja az éppen érvényes szabályt. Az élet mindig szabályon alapuló rendszert igyekszik teremteni - nyugalomra vágyik - arra törekszik, ami „természetes"... És így születnek a szemünk láttára rendszerek, amelyek mindenekelôtt arra szolgálnak, hogy a már megszokott szabály rendjét és belsô nyugalmát védjék és erôsítsék. Az élet nem nyüzsgésre, hanem nyugalomra vágyik (nem aktivitásra, hanem passzivitásra törekszik). Ezen az alapon feltételezzük a rendszert már befolyásoló, de még lappangó elem dinamikus és statikus értékviszonyainak összhangját, miközben a dinamikus elem „beépítése az összhangba" - vagyis beolvasztása a rendszerbe - a dinamikusnak statikussá változtatását jelenti; hiszen minden rendszer statikus (akkor is, ha mozgás) - minden konstrukció dinamikus, hiszen „útban van" a rendszerré válás felé. A mûvész arra törekszik, hogy a lappangó elemet valamely harmonikus szabállyal - egy rend-szerûséggel - hozza közös nevezôre. Valamely fennálló rendszer minden szabálya tartalmazza a már polgárjogot nyert lappangó elemek értékviszonyainak rendjét, és addig áll fenn, amíg a folytonosan változó környezet különbözô jelenségei újabb lappangó elemeket termelnek ki, amelyek azután vagy továbbfejlesztik a régi szabályt, vagy újat alkotnak helyette. A kényszerítô erejû, elôretörô elem a legkülönbözôbb színekben és formákban veti meg a lábát, miközben a célbavett szabály ellenszegülô elemét megváltoztatja és újraalkotja. A szabályt az analógiák felfedésének módszerével kell megvizsgálnunk, az egyes jelenségeket pedig a szabállyal való összefüggésük alapján osztályozhatjuk. Lehetetlen megítélnünk olyan jelenséget, amely tudatunk vagy érzékenységünk értékeivel semmiféle analógiát nem mutat; nem vagyunk képesek felismerni, hogy szabályos-e vagy szabálytalan, természetes vagy éppen természetellenes. A társadalom (a többség) számára a festészetben Rembrandt mûvészete a szabályszerû; tehát Rembrandt az a viszonyítási pont, amelytôl kiindulva a festészet normáit felállítják. A társadalom számára a kubizmus szabálytalan, mivel tartalmazza az új, lappangó elemet - új állapotot jelöl egyenes és görbe bonyolult viszonyában - új szabályt jelent (Ld. a sarló alakú formulát.) Ez az új szabály szétzúzza „az elismert" esztétikai rendet és a „biztosított nyugalmat", s így a társadalom a (többség) kiközösíti az új szabály szerint alkotó mûvészetüket. Így tehát az, ami a többség szemében szabályosnak tetszik, az a kisebbség számára óhatatlanul szabálytalannak tûnik. Az új mûvészet a többség számára (ideértve a mûvelt és mûveletlen társadalmi rétegeket éppúgy, mint a kritikusokat) betegnek tetszik; az új mûvésztársadalom viszont a többség véleményét nem találja egészségesnek. E jelenség oka két egyszerre jelenlévô, egymásnak ellentmondó mûvészi (festôi) szabály ellentétében rejlik. A régi, megszokott szabály érvénytelenít mindent, ami kívül esik a konkrét ábrázoláson és a természethû arányokon, míg az új szabály kizárólag a festôi értékviszonyok törvényét ismeri el érvényesnek (ld. 9-11.) A szerves természet arányait (pl. az emberi szervek forma- és nagyságviszonyait) egyfajta technikai célszerûség törvénye szabja meg, és e célszerûség értelmében nevezhetôk szabályosnak; ezzel szemben a festôi értékviszonyok törvényének mit sem számítanak a természet arányai, amelyek viszont a festôi elemek szempontjából minôsülnek óhatatlanul szabálytalannak. (A kubizmus szabálya) Íly módon a mûvelt társadalom összezavar két szabályalkotó elemet. A festô számára a kép tisztán festôi értékviszonyokból áll; a laikus (a társadalom) szemében viszont természethûen proporcionált „dolgokból" (szemekbôl, orrokból, stb.) A társadalom (a laikus) meg van gyôzôdve, hogy a kubizmust és a kubistákat valamiféle betegségként kell felfognia és kezelnie, mivel a kubisták képein a „dolgok" (szemek, orrok, stb) nem felelnek meg a tényleges valóságnak, s ezáltal - tehát épp olyan tényezô miatt, amelynek a festôi értékviszonyokhoz semmi köze nincsen - az ábrázolt tárgyat a tárggyal magával való összehasonlításban „valószínûtlen"-nek ítélik. A „dolog" (az orr, a szem stb.) a mûvészi (festôi) ábrázolás megítélésének mértékére emelkedik, s ebben egyértelmûen kifejezôdik a társadalom sajátos véleménye: a mûvészet ne formák megteremtésével, hanem azok élethû utánzásával foglalkozzék. Azt a magától értetôdô tényt, hogy a képzômûvészet valamit képez, nem pedig leképezi, lemásolja tárgyát, eszerint - úgy tûnik - még egyáltalán nem ismerték fel, s így a mûvészet (festészet) lényege a társadalom számára még sokáig megközelíthetetlen marad. Ehhez még az is hozzájárul, hogy a szabályalkotó mûvészi elem folyvást változik, és hosszabb távon nem tûr sem „ismétlést", sem pedig „egyhelyben állást". Ám ugyanilyen változékony, s színrelépô elemek tünékeny játékainak kiszolgáltatott az a képünk, amelyet a tényleges valóságról alkotunk, s amely azután tudatunk (agyunk) tükrében valamiképpen eltorzul; mivelhogy az anyagról alkotott elképzeléseink és felfogásaink mind torz képek, amelyek a tényleges valóságnak a legkevésbé sem felelnek meg. Az anyag maga örök és változtathatatlan, az élet iránt részvétlensége - élettelensége - rendíthetetlen. Az, hogy tudatunknak és érzékenységünknek létezik egy olyan eleme, amely képes önmagán változtatni, nem több puszta víziónál, amely a tényleges valóság változékony, szüntelenül átalakuló megjelenési formái eltorzult tükörképének tûnékeny játékaiból keletkezik, és a valóságos anyaghoz, vagy annak bármilyen változatához semmiféle köze sincsen. (1923/27)
Marcel Duchamp (1887-1968) Az említett folyóiratszám több Duchampról szóló tanulmányt közöl.
Újabb magyar nyelvû irodalom: 1-4.ábra: VÁLTOZATOK A "TERMÉSZET" ÁBRÁZOLÁSÁRA, CÉZANNE ILLETVE A KUBIZMUS FESTÔI KULTÚRÁINAK LAPPANGÓ ELEME HATÁSÁRA 5-8.ábra: VÁLTOZATOK A "TERMÉSZET" ÁBRÁZOLÁSÁRA KUBISTA ILLETVE SZUPREMATISTA FESTôI KULTÚRÁK LAPPANGÓ ELEMEI HATÁSÁRA 9-11.ábra: PÉLDÁK A NATURALISZTIKUS ÁBRÁZOLÁSI SZABÁLYOK „MEGRENDüLÉSÉRE" |
| Tartalom / Contents | Keresés az Intermedia-oldalakon / Search on the Intermedia sites | Intermedia home |